Bár korábban már írtam a kutya magunkhoz hívásának lehetőségeiről, de úgy látom, hogy érdemes újra átismételni ezt a nagyon fontos utasítást.
Nagyon határozottan válasszuk szét a "gyere" és a "hozzám" vezényszavak megtanítását és használatát! A kutya magunkhoz hívása szó szerint életet menthet, mert vannak szituációk, amikor nincs lehetőség arra, hogy percekig hajkurásszuk a kedvencünket.
Morzsika és Gazdija szoktak beszélgetni. Na jó, nem a politikáról, meg nem is a világ dolgairól, hanem csak a kettejüket érintő ügyekről. Morzsi bundájáról, meg a házáról, meg a napozásról, meg ilyen fontos dolgokról. De ez a dumcsi. Ha azonban a Gazdi utasít, akkor utasít. Akkor nem dumcsizik. Én - Morzsika - azt is pontosan tudom, hogy ha séta közben odakiabál, hogy "gyere", akkor azt várja el, hogy szaladjak utána. Nem kell odafutnom hozzá, elég ha feléje loholok, Ő meg vidáman mondja, hogy "jól van Morzsi, okos vagy" és sétál tovább.
De ha azt kiálltja, hogy "hozzám!" akkor mindíg egy helyben állva vár, engem néz, és látom rajta, hogy most azután mindent bele, oda kell futnom.
Soha ne keverjük a kettőt! A "gyere" azért van, hogy a közelünkbe hívjuk a kutyát, a "hozzám"-nak viszont szigorú koreográfiája kell legyen! A "hozzám"-ot álmából felkeltve is kell tudja a labradorunk. Gyakran gyakoroljuk, de mindíg ugyanúgy. Ne kövessünk el például olyan hibát, hogy a "hozzám" után azt mondjuk, hogy "gyere", vagy hogy nem várjuk be a kutyánkat. Veszély helyzetben vesszük majd észre, hogy milyen hasznos a jól begyakorolt "hozzám".
Addig is:
