A simogatás, a kutya érintése nagyon fontos, hasznos és - nem utolsósorban - jó dolog. De nem mindegy, hogy hogyan tesszük!
Azzal kezdem, hogy a testi érintés ember-ember, kutya-kutya, és kutya-ember között egyaránt fontos. Eszembe jut egy valamikor látott dokumentum film egy pásztor emberről, aki elmondta, hogy ő bizony nem nyúl a kutyájához. A kutya teszi a dolgát - terel, vigyáz - és kész. Feltételezem, hogy ez a derék magyar paraszt a feleségét és a gyerekeit is csak akkor érinti meg, amikor nagyon muszáj.
De visszatérve a simogatásra. Simogassuk, dögönyözzük, cirógassuk a kutyánkat. Jót teszünk vele magunknak is.
De hogyan?
Kezdjük a hellyel:
Talán nem köztudott, de a kutyus alapvetően nem szereti ha a fejéhez érnek. Egy labrador bizonyosan nem fog agresszíven reagálni, legfeljebb elrántja, vagy felrántja a fejét, de a fej simi nem jó üzenet számára. A mancs érintését sem szereti. A kézfogás az emberek világában divat. Pacsizni meg lehet tanítani, egy kutyát, de annyira fog vágyni rá, mint mókus az erdőtűzre.
A legjobb hely a labradorunk szépséges oldala. Hátra fele, végig simogatva. Nyugodtan, lassan, csak annyira erősen, hogy érezze az érintésünket.
Alkalmazzuk a simogatás dicséretként is. Ekkor szavakkal is erősítsük meg az elégedettségünket. Alkalmazzuk a simogatást szeretetből is. Morzsinál a szeretet simogatás könnyen átmegy hanyatt fekvésbe, és kéjenckedésbe. De ez jó dolog. Neki is. Nekem is. Szeretetet adunk egymásnak.
Hajrá Morzsika, Hajrá Labrador
ps: már megint a Gazdim írt. Lehet, hogy szólok neki, hogyha ennyi mondandó szorult bele, akkor nyisson egy saját blogot. :)