Kinevetett, illetve azt mondta, hogy azért nevetett mert olyan aranyos kis mafla vagyok! Meg, hogy könnyen csőbe lehet engem húzni.
Nálunk az a szokás, hogy a Gazdim, séta előtt, elkészíti a kajámat. Beteszi a tálkámba, amitől én persze teljesen transzban vagyok. De ekkor még nem ehetek, mert előbb sétálni megyünk. Azt mondja a Gazdim, hogy séta előtt nem jó enni, mert a rohangálás előtt ne terheljük meg a gyomrot. (lehet ebben valami)
Amikor azonban már haza felé tarunk, akkor én előre szaladok, és a kertkapunál várom a Gazdimat. (már nagyon ennék)
Na erre a Gazdim (kb 80 méterről) odakiabál nekem: "Morzsi. Hozzám!" Erre nincs mit tenni: rohanok hozzá. A fülem lobog, szedem a lábam, szépen leülök elé, majd "lábhoz" ülök. Ő megdicsér, majd mondja, hogy "mehetsz". Erre megint eszeveszetten rohanok a kapuhoz. Erre a Gazdám: "Morzsi. Hozzám!" Igaz, hogy most már csak ötven méter a táv, de azért mégis! Én persze futok, kicsit értetlenkedés látszik labrador szemeimben.
A Gazdim nevet. Morzsika, Te olyan aranyos kis mafla labrador vagy! De imádlak. És ez így megy.
Végre hazaérünk, én skerázok a tálkámhoz, leülök előtte, és várom hogy a Gazdim ezt mondja: "Tied!"
Ekkor végre ehetek.
A Gazdim meg nevet és megsimogat.